Hétvégi kiruccanás

Tücskök, bogarak, motorberregés, de csak néhány, el-elhalón, nem úgy, mint a városban.  Macskanyávogás is. Minden olyan békés és csendes. Hűvös. Friss. Borzongató hőmérséklés, zoknihúzás, pulóver garbónyakkal, az új zöld, amit direkt ilyen alkalomra vettem.

Olyan alkalomra, amikor elhagyom a fülledt, városi katlant, és felvonulok a hegyre. Kellemes megkönnyebbülés kimozdulni a városi zajból, hőségből. Friss zöldet látni. Fákat. Gyönyörű virágokat. Sokat, rengeteget. Az utcán a házak előtt amarilliszek nyílnak. A bougenvillea mindenhol pompázik, a legcsodálatosabb az a fajta, amelyiken rózsaszínes-ciklámenes árnyalatú szirmok keverednek egy narancsosabb színűvel. Egészen festői. Aztán van kisebbfajta fává nőtt mikulásvirág, hatalmas avokádó- és fikuszfák, meg egyéb növények, amelyeknek nem ismerem, vagy elfelejtettem a nevét, amelyek otthon is növögetnek cserepekben, szobákban, erkélyeken, itt viszont a kertekben, a vadonban, megmutatva teljes pompájukat. Vannak rózsabokrok is, meg trombitavirág. És fantasztikus hibiszkusz-költemények. Ezek minden vulkán tövében megtalálhatóak... valószínűleg kedvelik a hűvösebb éghajlatot.
Kaliurang. Kis falu a Merapi vulkán tövében. A vulkán, amiről azt híresztelik, hogy a világ legveszélyesebb és legaktívabb tűzhányója. Veszélyzóna is van körülötte. Merthogy akármikor lövellhet ki lávát (persze ezek a szuperlatívuszok mindig kicsit reklámgyanúsak).

A kellemes hűvös kicsit hazavarázsol. Egészen meglepő, mennyire képes befolyásolni az ember hangulatát egy olyan "apróság", mint a levegő hőmérséklete. Őszi érzések vesznek körül. Elkezdődött az esős évszak, úgy tűnik. Három nap egymás után esett az eső. Persze nem folyamatosan, csak pár órát és viharosan. Minden felfrissül, minden nagyon párás. Ennek köszönhetően a Merapit sem sikerül megpillantanunk, mert titkolózva felhőkbe burkolózik. De az erdei séta kárpótol.
Az erdő. Dús és burjánzó. Erdőillat. Madárcsicsergés ! (a városban egész elszoktunk tőle). Naés a lepkék. Lágyan libbenők, gyorsan cikázók, sötét és türkizkék szárnyúak, fekete-fehérek, csíkosak, pöttyösek...
Leopárddal és pumával persze nem találkoztunk, bár Ági nagyon rá volt állva, ugyanis a hostelben olvastuk, hogy a Merapi körül lévő erdőkben ilyen vadállatok is lakozhatnak. (hát a világ legveszélyesebb vulkánja körül illik is fenevadaknak tanyázniuk!) Ági egész nap pumavadászatra készült, ahogy az egy Srikanditól várható. (Srikandi Arjuna azon felesége, aki bevállalós, nagyszájú, merész, aki lazán elmegy vadászni az erdőbe). Dehát csak nem ugrott ránk sehonnan semmi sem.
Nagyokat aludtunk, sok pokróccal, szúnyogmentesen, csak egy kósza vendégünk akadt éjjel, valószínűleg egy rágcsáló, Ági meggyőződése szerint patkány. Aztán mindent hermetikusan lezártunk, és folytatódhatott a pihenés+asztrálmozi. Jó sok érdekes álommal.

A kis kizökkentődés hamar véget ért, újra le kellett szállni a trópusi valóságba. Jogjában megálltunk, mert a piacon kókuszolajat akartunk vadászni. A kókuszolaj rendkívül finom, de nem lehet ám akárhol kapni. Példaul Soloban sem.  
Nahát, a piac. De mielőtt még eljutunk a piachoz, türelmet kell gyakorolnunk, és fejleszteni a buszban ülő várakozás tudományát, merthogy Indonéziában könnyen megeshet, hogy a busz valahol megáll, a sofőr kiszáll és eltűnik. Egy kis időre. Vagy éppen többre, de ugye ezt még nem tudhatjuk előre. Aztán meg kell küzdeni a jogjai busz és emberkavalkáddal. Hát jó. Végre elérjük a piacot. Veszünk dinnyét, azaz Ági fizetne, de a pénztárcájában hűlt helye van a pénznek. Nem érti. Hogyan lehet ez? Dehát ott volt ! Az imént még ott volt. Mikor és hol is volt az imént? A buszon, igen a buszon fizetett. Hát persze. És a hátizsákba rakta vissza a tárcát. A hátizsák a lába között. Cipzár behúzva, pénztárca begombolva. A buszon tömeg, és néha értelmetlen kavalkád, illetve népvándorlás. Nem is értem, minek kavar az a pofa ott mögöttem. A leszállásunk is –utólag gyanúsan- megnehezített. Aztán amikor realizáljuk, hogy eltűnt az összes pénz, összeáll a kép. Hú, de mocskosan, ördögien ügyesek ! A csukott zsákból, a csukott tárcából kiveszik a pénzt úgy, hogy minden más a helyén marad. No, ez egyébként igazán díjazandó. Merthogy ezzel a nagylelkű gesztussal a tolvajok megkímélték Ágit néhány körfutástól. Útlevél és bankkártyaeltűnés… meglehetősen kellemetlen lenne (csak mondogatom, hogy csináltasson fénymásolatot az úti okmányairól…). Szóval, profizmus felsőfokon. Persze, rendkívül bosszantó, de szelavi. Ilyen az élet. Gyorsan meglátjuk a sok pozitív vonatkozást, hogy milyen jó, hogy a többi cucc nem tűnt el, hogy kaptunk egy kis figyelemfelhívást, hogy tessék állandóan ébernek lenni, hogy az én pénzem nem tűnt el (na, az egy nagy mutatvány lett volna, a nyakamból, a kebleim közül elcsórni a manit, persze már ezen sem lepődnék meg…). És egyébként is, semmi sincs ok nélkül (és okozat nélkül), Ági nyugtázza, hogy a dolog helyénvaló, a bumeráng visszatér, a Kozmikus Igazság tekintete állandóan rajtunk függ. Azért a dinnyét befalatozzuk, leülünk a ládákra az áruspultok mögé, egy kofától kapunk kést, ami megkönnyíti a dinnye elfogyasztását. Egy bácsika ül velünk szemben, és egy kétarasznyi konyha-, állatölő vagy dzsungelvágó késsel a körmeit vagdossa. A látvány kicsit borzasztó, kb. olyan, mint amikor megcsúszik a kréta az iskolai táblán. Elképzeljük, hogy vajon a kölcsönkapott késsel mi mindent vagdalhattak, úgyhogy be is fejezzük az étkezést.

Jó. Hát akkor irány a piac. Utunk a halárusok mellett vezet el. Délben. Harmincsok fokban. Elképzelhető milyen éktelen bűz terjeng? Tényleg próbára teszi az ember gyomrát. Aztán jönnek a csirkeárusok, najó, ez kevésbé szagos élmény, de aki kicsit is vizuális típus, az könnyen lehet, hogy elkezd gyanakvóvá válni a húsételekkel kapcsolatban. De lehet, hogy csak magamból indulok ki? Csodálkozom, hogy az ilyen látványhatások után az emberek nem lesznek vegák. Najó. Ági nem eszik húst, mióta itt van, pedig bizony mondom, nem biztattam. De a többség persze gond nélkül túlteszi magát az ilyen gondolatokon, hogy mit is eszek valójában. Elég az, hogy finom és ízletes és kielégítő.

Ha már itt tartok, elárulom, megtudtam, hogy lehet kapni kutyahúst is megevésre. Sate jamu néven. A sate: kis húsdarabkák pálcikára húzva. Jamu: gyógyital. Igazából nem értem az elnevezés logikáját, de sebaj. Szóval, van kutyából készült sate, de van denevéres, kígyós, csigás is. Sőt olyan is van, hogy beleket húznak pálcikára, megsütik, és ezt eszik meg. Itt, a közeli warungban is lehet kapni ilyet. Dennise, a mexikói lány előszeretettel fogyasztja. Bevallom, megborzongtam. Dehát még jó, hogy ennyire különbözőek vagyunk.
Szóval, valahogy aztán csak bejutunk a piacra. Rögtön akad kísérgetőnk (akit aztán csak nagy nehezen tudunk lerázni… hihetetlen, hogy egy ekkora piacon is képtelenség két londonak elkavarodnia). Nézegetünk sarongokat. Nevetséges árakat mond az árus, persze, mert látja, hogy tetszik a portékája. Egész érthetően kifejezzük, hogy nem, nem vesszük meg, és nem is tudunk alkudni ennyiből, mert ez nevetséges. Megmondjuk, hogy mi a mi maximumunk. Ez ötször kevesebb az ő áránál. Jön utánunk. Kéri, szinte könyörögve, hogy dehát alkudjunk. Nem, köszönjük, tényleg nem. Aztán egy másik helyen Ági kipróbálja a flegmatikus, agresszívan határozott vásárlói pózt, és addig alkudozik, amíg az eladó igent mond, na, ekkor már nem lehet otthagyni. Pedig nem is igazan akartam volna megvenni. Az első árus vérszemet kapva jön utánunk, hozza a sarongokat, és folyamatosan alkudni akar, nem, nem kell, najó, tessék itt van annyiért, hát, jó.
Hát akkor verjük el a maradék pénzt is. Minek tartogatni. Gyönyörű, apró türkizdarabokból fűzött nyakláncot, nyugat-jávai fosszília-csiszolatokat, leheletfinom selyeminget, sült tésztát és gorenganokat , édes rizsnyunyákat, zöldbabos édességet, sült banánt, ja, és persze kókuszolajat, amiért tulajdonképp a piacra mentünk.
Közben elfantáziálgatunk azon, mi lett volna, ha az összes pénz eltűnik, ha ott maradunk egy városban minden fitying nélkül, és valahogyan haza kéne jutni. Milyen vicces lenne fémkupakokat szögelni egy fadarabra, s ezzel csörögni az utcán, miközben énekelünk… esetleg felszállni a buszra egy ilyen produkcióval, ahogy az itt jól bevett szokás. Asszem lenne megdöbbenés. Így is épp elég esemény maga az a tény, hogy megjelenünk valahol. Egyedül, ketten, többed magunkkal, mindegy. Képtelenség elvegyülni. Képtelenség nem az érdeklődés középpontjában lenni, és ez olykor nagyon fárasztó. Fantáziálásunk további pontja egy tökéletes indonéz álarc, amit ha felveszünk, nem lógunk ki a sorból. Elvegyülni! Néha mennyire jól esne…

Aztán visszatérünk a Kraton Inggerisbe. Mas Seno örömmel fogad, élménybeszámolót tartunk, elviccelődünk, aztán feltérképezzük a rohadási állapotokat. Hihetetlen. Érthetetlen. Mások szemét, orrát, lelkét nem bántja? Kidobjuk a hűtőből a berohadt és bepenészedett eztmegazt, kivisszük a legalább négy szemeteszacskóból álló kupacot, ami valami gyanús és fertelmes lében, tócsában ázik, Ági besokall, és kifejezi nemtetszését, adott esetben épp Ludger volt kéznél, parázsló vita kerekedik, én lábujjhegyen (ahogy a Tom és Jerryben a macska szokott lopódzkodni) eloldalgok a biciklim és a bejárat felé, és el is hagyom a terepet… nem bírom az ilyesfajta konfliktusokat, az emóciók ilyen kilökését, főképp, hogy érzem, ez másról is szól, hogy ez csak egy szelep…
Hát ez van. Javíthatatlan konfliktuskerülő vagyok, és a diplomatikus megoldások híve. Jó, lehet ez önvédő mechanizmus, vagy bármi. De fő a békesség.

Okt.25